|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Beczásy István 1995. február folyamánBeczásy István önéletírása Bekerített élet /Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1995/ címmel a közeljövőben jelenik meg, ebből olvashatunk egy részletet. Beczásy János dálnoki földbirtokos tizenhárom évet töltött Dobrudzsában, kényszermunkán. A földbirtokos családok megpróbáltatásai, szenvedései tárulnak fel a könyv lapjaiból. Elhurcolás, fizikai bántalmazás, embertelen körülmények hosszú éveken át. Beczásy a szenvedés mélységeiben is megőrizte emberségét, becsületét. /Kelet-Nyugat (Nagyvárad), jan.-febr./1995. május 19.Fábián Imre újságíró, költő, folklorista 1993-ban hozta létre a Literator Könyvkiadót Nagyváradon. Az eddig megjelentetett kötetek között van Dánielisz Endre nagyszalontai irodalomtörténész két munkája: Szalontai séták. Barangolás múltban és jelenben, a másik a Szepességtől Szalontáig című, továbbá Jakobovits Miklós képzőművészeti tanulmánykötete, Implon Irén Váradi tollrajzok, Indig Ottó Váradi Parnasszus, Irodalom és sajtóélet a századfordulón, Mózes Teréz Bevérzett kőtáblák - Deportálásom története, 1995-ben jelent meg a Váradi zsidók és Beczásy István Bekerített élet című önéletrajzi emlékezése. A ma 87 éves szerző, Beczásy István lelki erejét soha sem törte meg a megaláztatás, a dobrudzsai deportálás, mindig bízott az isteni gondviselésben. /Kozma Mária: Nagyváradi könyvműhely. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 19./1997. március 5.A Háromszék folytatásokban közölni kezdi a közel kilencvenéves dálnoki Beczásy Istvánnal való beszélgetést. /Ferencz Csaba: Megpróbáltatások százada. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 5./ Beczásy István önéleírása megjelent: Bekerített élet /Literátor Kiadó, Nagyvárad, 1995/ címen.1999. március 3.1949. márc. 2-én éjjel az egész ország területén egyszerre többezer családot leptek meg álmukban a milicisták és pártaktivisták csoportjai azzal a felszólítással, hogy azonnal csomagoljanak családonként száz kilót, mert el kell hagyniuk lakásukat és a megyeszékhelyen kell összegyűlniük. Ezzel az intézkedéssel a földbirtokos réteget tették földönfutóvá, elsősorban az erdélyi magyar arisztokráciát és nemességet. Kijelölték, melyik városban kell a családoknak élniük. A személyibe beütötték a D. O. pecsétet. Az így, erőszakosan deportált családok pincékben, istállókban laktak. Minden héten jelentkezniük kellett a rendőrségen. A férfiak nehéz munkát kaptak /éjjeli vagonrakás, építkezési segédmunkás stb./ A deportált családok gyermekeit akadályozták a továbbtanulásban. /Puskás Attila: 1949 márc. 3. - hajnalóra. Ötven éve semmisítették meg Románia középbirtokos társadalmát. - Háromszékiné Farkas Éva emlékezése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 3./ Háromszék megye területéről a családokat Sepsiszentgyörgyre vitték. A családokat másfél év múlva, szintén éjszaka, 1950. szept. 23-án ismét összeszedték és Dobrudzsába hurcolták őket, egy rizstelepre, barakkokba. Itt kellett a családoknak dolgozni éveken át. Az egyik túlélő elmondta, hogy a deszkabarakkokba télen befújt a hó. Több mint egy évtizedig éltek ebben a számkivetésben, csak 1963. aug. 23-án törölték el a D. O.-t. A kényszermunkát megjárt 91 éves dálnoki Beczásy István visszaemlékezett az átélt rettenetes időszakra. Keserűen hozzátette, hogy az 1989-es változás után senki sem segíti a székelység megmaradását. "A magyarság megmaradásához valamikor a földbirtokos osztály jelentette az alapot. Most pedig csak a személyi érdek van, az az első, utána egy nagy űr, s azután következik csak megmaradásunk közös érdeke. De az már messze hátul van." A magyar vezetőségnek azon kellene dolgoznia, hogy visszaállítsák az Erdélyben az egykor olyan jól működő gazdaköröket. /Ferencz Csaba: Az elhurcolás fél évszázada. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 2./ Beczásy István megírta emlékiratait Bekerített élet /Literátor, Nagyvárad, 1995/ címen. Az erőszakos kitelepítésről szól Gál Mária könyve: D. O. /kényszerlakhely/ /Minerva, Kolozsvár, 1996/ alcíme: Az erdélyi föld és földbirtokosság sorsa a második világháború után.1999. november 10.Fiatalokat meghazudtoló fürgeséggel készül a kolozsvári seregszemlére Dálnok 92 éves termelője. Beczásy István bácsi lencse kollekciója e fontos hüvelyes növény termelési lehetőségeit, gazdasági előnyeit hivatott szemléltetni. /Dálnok lencséje. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 10./ Beczásy István megírta életét, az ötvenes években történt kitelepítését Bekerített élet /Literator, Nagyvárad, 1995/ címmel.2003. június 5.Dálnokot műemlék templomáért és Dózsa-emlékéért keresik fel a turisták. Ma sem önálló, ma is Maksa község népes faluja. 1976-ban a főtéren felállították Szobotka András monumentális Dózsa-szobrát. A közeli református templomban a Székelyföld egyik legutóbb feltárt rovásírásemlékét őrzik, harangtornyában műkincs értékű harang található. Más látnivalók: millecentanáriumi emléktábla és a negyvennyolcas dálnoki hősök emléktáblája a templom cintermében. A parkocskában áll a két világháború 86 dálnoki áldozatának emléktáblája. Idevaló családból származott az író és költő Gaál József (1811-1866), valamint a két magyar neves katonatiszt, a vezérezredes Dálnoki Veress Lajos (1889-1976), a II. Magyar Hadsereg parancsnoka, hadtörténeti író és Dálnoki Miklós Béla (1890-1948), az I. hadsereg parancsnoka, volt magyar miniszterelnök. Itt él ma is a nyugalmazott mezőgazdasági mérnök Beczásy István, aki Bekerített élet című könyvében (Nagyvárad, 1995) megírta családja múlt rezsimbéli meghurcoltatásának történetét. /Kisgyörgy Zoltán: Dózsa György faluja: Dálnok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 5./2005. július 16.A Dálnoki Napokat július 16–17-én szervezik, a meghívó mottója: ,,A gyökér erőt ad az élethez.” Dálnok 36 év után újra nagyközség lett. Itt született Dózsa György, ennek ellenére a község megbecsülés helyett csak bántást kapott. A jobb módú gazdákat elhurcolták, kényszerlakhelyeiken emberi méltóságukban is próbálták megalázni őket, itthon pedig a maradék dálnokiakra ráhozták a kollektivizálást. Manapság Dálnok és közössége magára talál, építkezve kísérli meg visszahódítani régi rangját és szerepét. A mostani jeles napokon a közelmúlt egyik példaadó személyiségére, dr. Kicsi Sándorra emlékeznek leszármazottai, a község díszpolgára címet adományozzák Beczásy Istvánnak, a legendás hírű ,,Lencsekirálynak”. A dálnoki lovaskultúráról sem feledkeztek meg, sportpályát is avatnak. Hazavárják a falu szülötteit, elszármazottait, a testvértelepülések küldötteit. /Sylvester Lajos: Egy falu feltápászkodik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 16./2007. április 14.Beczásy István, a háromszéki földbirtokosok egyik utolsó mohikánja is elment. Csendben, méltósággal, mielőtt a századik életévét betöltötte volna. Beczásy István a kitelepítés, üldöztetés után a kilencvenes években úgy lépett vissza a közéletbe, úgy indította újra a gazdálkodást, mintha fél évszázadig nem kényszerült volna kényszerlakhelyekre. Több mint egy évtizedes meghurcoltatása, kényszerlakhelye, majd állami szolgálata sem akadályozta meg abban, hogy dolgozzon. Legutóbb is arról beszélt: mit kellene tenni, hogy a székely nép ne váljék földönfutóvá. /Ferencz Csaba: A megmaradás öröksége. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 14./ Megjelent az önéletírása: Beczásy István: Bekerített élet /Literator Kiadó, Nagyvárad, 1995/2009. március 9.Hatvan évvel ezelőtt, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka hurcolták kényszerlakhelyekre a kastélyaikból, udvarházaikból kizsuppolt erdélyi nemesi családokat. A „kiűzetési” akció időzítése szigorúan titkos és egységes volt. Nagyon sokukat Dobrudzsába, a Duna-deltába deportálták, a szerencsésebbek Marosvásárhelyre vagy Sepsiszentgyörgyre kerültek. Különösképpen azokkal volt „kegyes” a hatalom, akik a nyugati határ mentén éltek. A kijelölt településeken a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, ami a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítése volt. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbb rendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy a korábban bejutottakat egyik napról a másikra kirúgták. A kitelepítetteknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlászugok vagy vályogkunyhók jutottak lakásként. A legiszonyatosabb körülmények azokra vártak, akiket Dobrudzsába száműztek kényszermunkára. Tófalvi Zoltán publicista és történész az írástudók szerepvállalását kifogásolja a hatvan évvel ezelőtti események kapcsán. Számára érthetetlen, hogy néhány kivételtől eltekintve kevés hiteles írás, dokumentum látott napvilágot a teljes magyarságot érintő tragédiáról. Pozitív példaként Beczásy Istvánt említette, akinek ‘89 után volt ereje és bátorsága papírra vetni mindazt a borzalmat, amit 1949-től errefelé megélt /Beczásy István: Bekerített élet, Literator Kiadó, Nagyvárad, 1995/. Az egykori úri családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, Haller Béla szerint bármennyire is furcsa, de a hatvan évvel ezelőtti kisemmizéseknek pozitív hordaléka is volt: a lakosság összefogása. Mint mondja, az emberek többsége rokonszenvvel viseltetett a földönfutóvá tett nemesek iránt. Tisza Kálmán kisgyermekként tanúja volt a zaklatásoknak, még a Bibliát is elvették. A koholt vádak alapján 14 évi börtönbüntetésre ítélt apja 1964 márciusában amnesztiával szabadult. Édesanyja a megfeszített munkába belebetegedett, hosszú időre munkaképtelenné vált, kórházba került. „Bátyám és én magunkra maradtunk, én pedig a csíksomlyói árvaházat is megjártam” – fűzte hozzá gróf Tisza Kálmán. /Szucher Ervin: Mészégető grófok, patkányirtó bárók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./2010. szeptember 25.Megbélyegezve felnőni (Háromszéki deportáltak)Hatvan évvel ezelőtt, 1950. szeptember 23-ra virradóra 76 személyt, háromszéki földbirtokos családok tagjait gyűjtöttek össze és szállítottak Dobrudzsába kényszerlakhelyre, kényszermunkára. Tizenhárom és fél évig tartott a száműzetés, sokan meghaltak, megbetegedtek, voltak gyermekek, akik ott nőttek fel, mások hazakerülhettek, de szüleiktől távol cseperedtek, igen nehéz körülmények között jártak iskolába, viselték a nép ellensége bélyeget, szenvedték ennek következményeit. Ez a sors jutott a dálnoki nagybirtokos Beczásy családnak is. Tánya hétéves volt, testvére, Erzsébet tíz, amikor egy hajnalban kiverték őket az ágyból, és elkezdődött több mint egy évtizedes kálváriájuk. Másfél évvel korábban már államosították dálnoki birtokukat, házukat, és Sepsiszentgyörgyön egy jóakarójuk fogadta be, szerény kis konyhában húzódott meg a család, a szülők erdőkitermelésben, mezőn, fizikai munkával próbálták megkeresni a napi betevőt. ,,Sepsiszentgyörgyön a kulcsos házban laktunk Gecse Laci bácsinál. Ő fogadott be akkor, amikor senki nem merte ezt megtenni, hisz a nép ellenségének számítottunk. Én éppen elkezdtem az első osztályt a Mikóban, s alig egy hét után, 22-ről 23-ra virradó éjszaka dörömböltek a nagy vaskapun. Négy haragos milicista jött, valaki beengedte őket. Mi az emeleten laktunk, hátul az udvarban. Feljöttek, nyitva volt az ablak, beugrottak azon. Édesanyám és édesapám aludt az ablak alatt, mi a testvéremmel egy kinyitható sőberágyon. Egy kicsi konyha volt az egész lakás. Nagy ordibálás volt, a szüleim kiugrottak az ágyból, kérdezték, hogy van, mi van? Én pisis leányka voltam egész életemben, leültem a bilire, de belém rúgtak, hogy gyorsan, gyorsan öltözzünk. Volt, akinek szóltak, adtak egy fél órát, összecsomagolhattak egy párnát, egy paplant, egy darab kenyeret. Nekünk semmit nem engedtek, négyen egy üveg dzsemet és egy negyed kenyeret vihettünk. Se ruhát, se cipőt, semmit, csak, ami rajtunk volt ” — idézi fel a hatvan évvel ezelőtt történteket Beczásy Tánya. Marhavagonnal Dobrudzsába Akkor éjszaka hetvenhat személyt gyűjtöttek össze. Volt közöttük hat hónapos csecsemő, egyéves, hatéves, tízéves gyermek, terhes asszony, hetvenéves idős ember. Mindenkit vittek, akit otthon találtak, s megtörtént az is, hogy az egykori földbirtokos helyett a tiszttartóját hurcolták el, mert ő tartózkodott a megadott címen. Hiába magyarázta, hogy nem őt keresik, nem volt akinek, éveket húzott le Dobrudzsában, amíg sikerült tisztáznia a helyzetet, s hazaengedték. ,,Nagy teherautókra raktak, és bevittek Brassóba, a rakodó-pályaudvarra, és onnan kezdődött a gyönyörű utazás — emlékezik Tánya. — Ott álltunk és vártunk Brassóban, szedett-vedett társaság, éhesen, rongyosan, úgy néztünk ki, mint egy halálbrigád. Nem tudtuk, mi vár ránk, találgatták, hogy Szibériába visznek vagy a Duna-csatornához, mert akkoriban ez a két cél volt a magunkfajták számára.” Ebben a szállítmányban arisztokraták nem voltak, háromszéki földbirtokos családokat szedtek össze, a néhány nappal korábbi gidófalvi események miatt akartak példát statuálni, ott a kollektivizálás miatt robbant ki lázadás, lövöldözéssel, emberhalállal, s ezt próbálták a nagygazdák nyakába varrni. Kézdiszéki, dálnoki, mikóújfalusi, besenyői családokat szedtek össze, olyanokat, akiknek vagyonát már államosították ’49 márciusában. Két nap vonatozás után érkeztek meg Cataloi-ba, Brăilától 40 kilométerre, egy hatalmas, sok ezer hektáros állami gazdaságba, a semmi közepébe. ,,Nem volt ott egyéb, csak egy hatalmas barakk, amely tele volt egérrel, békával, patkánnyal, kígyóval, ami állat elképzelhető, mindennel. Nagyon nehezen sikerült kiirtani ezeket. Ebben az egyetlen szobában laktunk mindannyian, priccseken aludtunk, alul az idősebbek, felül a fiatalok. Mindenki megpróbálta tenni a dolgát. Nekünk szerencsénk volt, apám, anyám iskolázott ember, anyám hat nyelven beszélt, édesapám románul, németül, így mindig volt egy kis előnyük ebből.” Szülőktől távol A szülők megpróbálták legalább gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Beczásy István is addig járt, míg sikerült két leányát hazaküldenie. ,,Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek. A testvérem ment Brassóba, valami nagynénihez, én Marosvásárhelyre, nagyanyám öreg testvéréhez.” A kényszermunkától, a dobrudzsai nehézségektől megszabadultak, de sorsuk cseppet sem vált könnyűvé. Tánya hétévesen került Marosvásárhelyre, így emlékszik erre az időszakra: ,,Nagyon nehéz életem volt ebben a hat évben, rengeteget éheztem, sokat szenvedtem. A két öreg nem nagyon tudott mit kezdeni egy hétéves gyerekkel, szegények, igyekeztek, de akkor, ’50-ben olyan világ volt, nem volt senkinek semmije. Nagyon keserű időszak volt, s életem egyik legnagyobb frusztrációja is ekkorról származik. Ma már bizonyára nevetségesnek tűnik, de akkor engem rettenetesen bántott, hogy második osztályban nem vettek fel pionírnak. Mindenkit, de egy nyolcéves gyermeket különösen frusztrál, ha megbélyegzik, ha kilóg a sorból. Így voltam ezzel én is, mindenki pionír lehetett az osztályból, csak én nem. Azt az érzést soha nem felejtem el.” Kényszerlakhelyes vakációk Erzsébet Brassóban, Tánya Vásárhelyen élt, a szülőkkel három évig csak levélben tarthatták a kapcsolatot. Ezután kicsit enyhült a helyzet, és mehettek vakációzni Dobrudzsába. ,,Mindig került egy ismerős, rokon, aki levitt, és következett három hónap gyönyörűség. Szegények, mindig arra gyűjtöttek, hogy amikor ott vagyunk, mindenünk meglegyen. Csak prézlis csirkét, s más finomságokat ettünk, volt egy nagynéném, aki mindig császármorzsát csinált nekem. Édesanyám és édesapám is 350 lejes fizetést kapott. Ebből 300 lejt elküldtek az én tartásomért, 300 lejt Brassóba a nővéremnek, bentlakásra. Maradt száz lejük, abból anyám elcigarettázott harmincat, a többiből éltek. Ma már ez elképzelhetetlen, de soha panaszt a szájukból nem hallottam.” Ennyi jutott a Beczásy-lányoknak a családi életből, évi három hónap, a többi távol, nehéz körülmények között, sokszor megaláztatással, olykor éhezéssel fűszerezve. Vásárhelyről Brassóba ,,Hatodikos voltam, amikor az egyik, már elengedett ismerős telefonált anyámnak, hogy a leánykát gyorsan vigyék el Marosvásárhelyről, mert nem lesz jó vége. Nem törődtek velem, nem tanultam, piszkosan jártam. Akkor hoztak el engem is Brassóba a bentlakásba, a testvérem mellé. Egy évig annyit vert, mint a kutyát, hogy valahogy embert faragjon belőlem. Rendetlen voltam, nem tanultam, ő pedig mindig eminens volt. Elvégeztem a hetedik osztályt, nagy nehezen átengedtek, nem a nagy tudásért, hanem mert sajnáltak. Ebben az időszakban is voltak kellemetlen dolgok, melyek nyomot hagytak az életemben. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem veszek nagyon a szívemre semmit, de akkor, gyerekként azért megviseltek. Kilencedikben például, amikor arról volt szó, hogy felvegyenek a KISZ-be, ketten alá is írták a papírt, de amikor látta az illetékes elvtársnő, hogy hívnak, elkezdett ordítani: ez egy kulák, mit keresel itt? Kiderült, cseléd volt nálunk, s tudtam, nekem ott már nincs keresnivalóm.” Nehézség tehát bőven akadt. Erzsébetet nem vették fel nyolcadikba, vissza kellett mennie Dobrudzsába, két évig ott dolgozott, amíg sikerült elintézniük, hogy mégis folytassa az iskolát. Tánya közben a bentlakásban szenvedett, felidézi, hogyan nézte falusi társai kolbászokkal teli élelmiszeres ládáját, hogyan próbált bár a szaggal jóllakni. Miként mondta az étkezdében, hogy légy esett az ételbe, azért, hogy otthagyják és megehesse. Közben társai mindebből alig tudtak valamit, vidám gyerek volt, az osztály örökké jókedvű bohóca. Nem vették észre, mennyire bántja, hogy kilóg a sorból. ,,Sose felejtem el, nyolcadikosok lehettünk, s egy születés- vagy névnapon ott volt mindenki, gyönyörűen felöltözve, szép fodros ruhába, én pedig egyenruhában. Nem volt más. Ha kivasaltad, szép volt, s ha nem, nem. Minden hónap bizonyos napján küldték el nekem a 300 lejt. Abból kifizettem a bentlakásért 165 lejt, és maradt 135 lej harisnyára, cipőre, minden egyébre. Az iskolával szemben volt egy cukrászda, én minden alkalommal, ahányszor megkaptam a pénzt, megettem három bombát, ilyen kerek, diós, csokoládés süteményt. Mindig beteg lettem tőle, de minden hónapban megettem, akkor volt az egyetlen alkalom, többet nem engedhettem meg magamnak. Én voltam a rút kiskacsa, s ezt az ember érzi” — emlékezik. Ellenségeskedés és jóakarat Később ennél nagyobb bajok is jöttek, de találkozott jóakarattal is: ,,Mikor mentem tizedikbe, kidobtak a bentlakásból azzal, hogy nincs hely. Krizbai papnak a leányával együtt, Imolával álltunk, és néztük, hogy még utánunk vagy ötvenet felvesznek. Ottmaradtam úgy, hogy nem volt, ahol aludnom. A bentlakásba nem szabadott bemennem, de egy osztálytársam, Szentpáli Ildikó vállalta, és beloptak, két éjjel ott aludtam, harmadik nap észrevették, már nem lehetett, s akkor jött a brassói evangélikus papnak a lánya, ő hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Egész életem legszebb öt éve: szeretetet, jóságot kaptam, tanultak velem, törődtek velem. Most is testvéreimnek tartom őket.” Ennek a családnak köszönheti azt is, hogy elvégezte Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett, s ez rengeteg szépséget, elégtételt hozott az életébe. Szíve szerint francia—magyar szakos tanárnak tanult volna, de származása miatt esélye sem volt egyetemre bejutni, így nem is próbálkozott. Dorudzsában felnőni Családjukban is akadt, aki ,,nem volt ennyire szerencsés” — mondja. „Édesapám testvérének a lánya szenvedett a legtöbbet. Tizenegy éves volt, amikor levittek, és ott volt végig, 13 és fél évet, úgyhogy naponta hatvan veder vizet hordott a disznóknak. Olyan élete volt, hogy azt elmondani sem lehet, annyit dolgozott, mint egy állat, és nagyon szomorú asszony lett. Hozzá képest, amit mi megéltünk, az semmi. Később soha nem beszélt még a gyermekeinek sem arról az időszakról, azt mondta, kitörölte az életéből. Mikor visszakerült is, nehéz volt, csak hat osztályt járt, alig tudtuk elintézni Brassóban, hogy levizsgázzék, és meglegyen a hét osztálya, s valamilyen munkára felvehessék. Nagyon nehéz élete volt. Nagyon megviselte a testvéremet is, nálam sokkal jobban. Nem is szeret beszélni róla, találkozókra sem jön el. Másképp érintette a dolog. A Beczásy házaspár végül 13 és fél év után szabadult a dobrudzsai kényszerlakhelyről. ,,Édesanyám 13 és fél évig volt ott úgy, hogy soha nem hagyta el a telepet. Nem lehetett jönni-menni, a személyibe beütött D. O. (domiciliu obligatoriu — kényszerlakhely) azt jelentette, hogy a háromosztályos rendőrnek kellett engedélyeznie azt is, hogy valaki Brăilára, az orvoshoz menjen. A szüleim mindenről lemondtak, hogy mi tanulhassunk.” Tizenhárom év maradt ki a közös életükből, tizenhárom döntő esztendő. Felnőttek, boldogultak, de nem múlt el nyomtalanul az az időszak. Beczásy Tánya szerint az egész generációjuk frusztrálttá vált, a család és a mindennapi szeretet hiánya miatt nem alakulhatott ki az a modell, amely összetarthatta volna később saját családjukat. Többnyire elváltak, s még gyermekeiket is kísérti ez, hisz továbbadni sem tudták az igazi családképet. Ma már Dálnokon él, az egykori családi birtokot még a hosszú életet, 99 évet megért édesapjának sikerült visszaszereznie. Derűvel, humorral idézi fel a szomorú történéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatták életét, a rendszerre sem haragszik már, amely tönkretette gyermekéveit, fiatalságát. Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 22.Elrabolt gyerekkorA túlkapásokat nem szabad elhallgatni Beczásy István dálnoki földbirtokos 1995-ben adta ki Bekerített élet című önéletírását, amely a kollektivizálás egyik kordokumentuma. A 2007-ben 99 évesen elhunyt agrármérnökre, Dálnok díszpolgárára sokan emlékeznek még, mert az átélt meghurcoltatások ellenére utolsó éveiben is tele volt tervekkel, életigenléssel. Lánya, Tánya a viszszaszolgáltatott birtokon él. Kérésünkre megosztotta emlékeit gyerekkoráról, amelyet durván megtört a család dobrudzsai deportálása és a szülőktől távol töltött esztendők. – Keveseknek adatik meg az, hogy egy ilyen szép uradalomban éljen. – Sajnos, ezért a pazar birtokért nagyon megszenvedtünk, hiszen innen hurcolták el a családunkat 1949. március 2-án éjjel, egy szál ruhában. Ezután megkezdődött a fosztogatás, még az őseink holttesteit is kihajigálták a kertben lévő kriptából. Ha a halottaknak nem kegyelmeztek a kommunisták, az élőkre még annyit sem adtak. A testvérem tíz, én hatéves voltam, ezért őt sokkal jobban megviselte a helyzet. Másfél év sepsiszentgyörgyi kényszerlakhely után továbbvitték a családot Dobrudzsába. – Mit kezdtek a gyerekekkel a munkatáborban? – Barakkokban laktunk, az ottani orvos igazoló papírjainak a segítségével engem hazaküldtek Marosvásárhelyre, a nővéremet Brassóba. Három év után láthattam viszont a szüleimet, de amúgy a 14 év alatt csak a nyári vakációkban engedtek hozzájuk menni, ők nem hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Aztán apámat koholt vádak alapján bezárták, és senki nem tudta, hogy életben van-e. – Lényegében magukra hagyva nőttek fel. – A testvéremmel Marosvásárhelyre kerültünk, közben férjhez mentünk. Szüleink, miután szabadultak, utánunk jöttek, de már késő volt, amit elveszítettünk, azt nem lehetett visszaszerezni. Felhányódtunk nélkülözésekkel és frusztrációkkal kísérve, de ennek ellenére nem csak mi, hanem mindazok, akik ezt hasonlóan végigszenvedték, talpra álltunk és megtaláltuk helyünket az életben. – Hogyan dolgozták fel a történteket? – Megalázó volt, és aki érzékenyebb, azt nagyon megviselte, ezért sokan nem beszélnek az átélt tapasztalatokról. Én nem hallgatom el, mert még élnek elegen a kommunizmus hóhérjai közül is, akiknek érdekük a feledés. Édesapám mindig mondta, hogy nem az 1990 előtti kommunistákra haragszik, mert akkor az volt a trendi, hanem a mostaniakra, akik demokráciáról szónokolnak, miközben ők irányítnak ma is, és akadályozzák az igazságot. Egy csomó múltbeli és jelenlegi visszaélést fel kellene göngyölíteni ahhoz, hogy tiszta lappal lehessen továbblépni. Jancsó Katalin, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. március 31.Miért?Klasszikus író mondta, nem szívesen ír ismertetőt – még felkérésre sem – tudományos vagy ismeretterjesztő munkáról, mert nem szeretné, ha az olvasó azt gondolná, hogy a recenzens jártasabb a témában, mint a szerző(k). Előrebocsátottam ezt a felmentésemre szánt mondatot mindamellett, hogy nem ismertetőt, hanem csak egy szerény megjegyzést tennék a Székelység története című tankönyvvel és kézikönyvvel kapcsolatban. A második, javított kiadásra gondolok (2015). Ezerkilencszáznyolcvankilenc után történészek, írók, újságírók – idehaza és Magyarországon – igyekeztek fényt deríteni a szovjet típusú diktatúrák gaztetteire is. Könyvek, tanulmányok, újságcikkek számoltak be – egyebek mellett – az egykori történelmi családok leszármazottainak 1949-es kitelepítéséről, vagyonuk teljes elkobzásáról, kényszerlakhelyes és munkatáboros megpróbáltatásairól, megannyi hátrányos megkülönböztetéseiről. Néhány ilyen cím: Beczásy István: Bekerített élet (Nagyvárad, 1995); Gál Mária: D.O. – Kényszerlakhely (Kolozsvár, 1996); Széchenyi Kinga: Megbélyegzettek (Pomáz, 2008); Oláh-Gál Elvira: Beszélgetés altorjai báró Apor Csabával (Csíkszereda, 2009); Jaap Scholten: Báró elvtárs (Budapest, 2014); Csinta Samu: Erdély újranemesítői (Budapest, 2015); Gaal György: A Báró elvtárs margójára (Csíkszereda, 2016). Az egykori székelyföldi történelmi családokban szép számmal voltak – a fentebb említett tankönyv szerint is – az utókor tiszteletére, elismerésére érdemes személyek. Ők az iskola- és templomépítők, az idegen elnyomás elleni harcok vezetői, a tudományos és művelődési élet alakításának részesei. Olyan történelmi figurák, akik népközelben éltek, és akik számára a közösség, a nemzet ügye volt az első. Szóval az ő székelyföldi leszármazottaikkal (is) csúfosan elbánt a sztálinista diktatúra 1949-ben a már említett módon. De erről egy árva szó sem esik a tankönyvben/kézikönyvben az államosításról szóló fejezetben sem (A székelység a létező szocializmus időszakában, 168. oldal). Vajon miért? – kérdezzük értetlenül, ugyanis napjainkban a magyar történészek zöme – szerte a Kárpát-medencében – a sztálinizmus gaztetteinek részletes feltárását, bemutatását is feladatának tekinti. Szükség van erre főként a fiatal(abb) korosztály tájékoztatása végett, hisz nekik is tudniuk kell(ene) felnőtt korukra, hogy a 20. századi Európának a hitlerizmuson kívül volt még egy – szintén pusztító – rákfenéje: a sztálinizmus, azaz: a sztálini gyökerű kommunista diktatúra. Kár volna ettől az információtól elzárni a tanulóifjúságot! Komoróczy György. hargitanepe.eu 2017. február 24.Selyem Zsuzsa: a kudarcokról nyíltan kell beszélniA szerző legújabb kötetében állati szereplők mondják el azt, amit a kitelepített nagyapja nem mert. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) kortárs irodalmi sorozata keretében csütörtök este Selyem Zsuzsa íróval, egyetemi oktatóval a kolozsvári Bulgakov kávéházban állhattunk meg egy szóra. A meghívottat László Noémi kérdezte többek között az írói és pedagógiai hivatásról és felelősségről, a magyar közbeszéd fontos és/vagy tabuként kezelt témáiról, és nem utolsó sorban a tavaly ősszel megjelent Moszkvában esik. Egy kitelepítés története című kötetéről. Van-e felelőssége az írónak abban, hogy hol él? – hangzott el a bemelegítő kérdés. A Marosvásárhelyen született, de Kolozsváron élő és alkotó szerző úgy vélekedett, elsősorban tanárként érzi ezt fontosnak, mivel szöveget bárhol lehet írni. A 9 kiló című kötetét a stuttgarti Schloss Solitude akadémián, míg a Moszkvában esiket egy svájci kisváros klastromjában írta. Utóbbiról megtudhattuk, természetközelsége és klímája folytán inspiratív környezetet biztosított számára az írásra, akárcsak a Schloss Solitude, mely olyan művészeti laboratórium, ahol különböző ágazatokban alkotó művészek tevékenykednek, és akár éjszaka is akad olyan alkotótárs, akivel egy sör mellett lehet eszmét cserélni. Itthon, az óratartás miatt nem lett volna lehetősége a két kísérleti regényének megírására, árulta el Selyem Zsuzsa. Életében két hangsúlyos hivatás van: az írás és a tanítás. Mint mondta, megtett mindent annak érdekében, hogy ezek ne szerepek legyenek, így bármennyire is szeretett matematikát tanítani, lemondott róla. Az iskolákban rossz a matek megítélése, több az előítélet a tantárggyal kapcsolatban, mint a szőke nőkkel szemben, jegyezte meg a szerző. Az önazonosság fontos számára, ezért váltott. Tanárként a demokratikus pedagógia híve, mivel úgy gondolja, csak párbeszéddel lehet tanítani, és ehhez minden hierarchiát meg kell szüntetni. „Ebben a folyamatban ugyanannyit tanulsz, mint amennyit tanítasz” – fogalmazott. Tévhit az, hogy a matematikát csak bemagolva lehet megérteni, bár aki nem tanulja meg a szorzótáblát, annak kicsit több időbe telik levezetni, hogy mennyi 6x8. Egy másik tévhit, hogy a matek egyetemen számokkal foglalkoznak, pedig ott több a betű és a levezetés. A matek alapvetően gondolatmenetekkel dolgozik, ahogyan ideális esetben a bölcsészet is. Egy három oldalas, új felfedezést eredményező matematikai levezetéshez és egy irodalmi alkotás megírásához is faktuális tárgyismeretre van szükség, de ez is attól függ, hogy az irodalom mely területéről van szó. Elmondta: éppen emiatt a sűrítettség miatt szereti a verseket, annak ellenére, hogy nem az ő műfaja. A verselés szerinte azért izgalmas, mert általa egy addig nem érzett, meg nem fogalmazott emóció kap egy nyelvet, melyben körbejárható. Ez foglalkoztatta, amikor egyetlen publikált versét megírta egy közeli barátja halála után. Selyem Zsuzsa úgy vélekedett: egy művészetekkel foglalkozó tudományban nem lehet távolságtartóan oktatni. Nem pusztán racionális, hanem emocionális munkára is szükség van, és minden egyes szöveget önmagához kell mérni. „Az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál egy általam felmutatott értékrendhez, hanem azt ismerve egy újat tud kitalálni. A follower (követői) viszonyulásról azt gondolom, hogy árulás” – fogalmazott. A Jelenkor kiadó gondozásában megjelent Moszkvában esik. Egy kitelepítés története című könyvről elhangzott: a szerző nagyapja, Beczásy István történetét beszéli el, egyes helyzeteket állati narrátorok szemszögéből. A cselekmény alapját maga a főhős „diktálta le” unokájának, aki háromszéki földesúr lévén a kudarcairól sohasem vett tudomást, így arról például sohasem beszélt, hogy milyen kínzásokat kellett átélnie a Szekuritáté kihallgatásain. Selyem Zsuzsa elmondta, amiatt nem tekinthető a kötet emlékiratnak, mert töredékes. „Nagyon sok adat csak dokufikciós formában volt számomra elérhető. Volt három adatom, és a közötte levő emocionális viszonyulásokat és történéseket nekem kellett kitalálnom.” A vallatások ideje alatti kínzásokra azután következtetett, hogy utánanézett a korabeli kínzási technikáknak, mivel nagyapja koponyáján volt két szemmel látható görbület. A könyvből felolvasott részletből is kiderülhetett a hallgatóság számára, a súlyos témából adódó feszültséget az állati narráció oldja fel. Selyem Zsuzsa elmondta, az állati szempont hitelessége érdekében etológiai könyveket olvasott, hogy melyik állatra milyen érzékelés és kommunikáció jellemző. A regény állatszereplőinek tudásában nincs korlát, így egy poloska is lehet „mindentudó Coelho”. Ahogyan Beczásy István nem beszélt a megpróbáltatásokról, úgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom a kényes kérdéseket, mint például az ügynökmúltat. László Noémi felvetésére, miszerint 27 év után sem dolgoztuk fel, hogyan éltek az előző generációk az elmúlt rendszerben, Selyem Zsuzsa elmondta: a kérdést nem lehet elbagatellizálni, minden elfedésnek később csak rosszabb folyománya lehet. Ráadásul a mai fiatal generációnak azt sugallja, hogy nincs morális tétje a viselkedésnek. Találjuk meg azt a nyelvet, ahogyan az ügynökkérdésről beszélni lehet, ugyanis vagdalkozással, elkenéssel nem jutunk előrébb a kérdéssel – javasolta. Ahhoz hasonlította a helyzetet, amikor valakinek fáj a nyaka, ezért egy adott irányba nem tud nézni. A tabutémák kapcsán szóba került a Magyarországon megalapított Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMGT) viharos ügye is. A 150 millió forintból gazdálkodó irodalmi tehetséggondozót a Kolozsvárról elszármazott Orbán János Dénes – mellesleg a helyszínt is biztosító Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója – vezeti. Selyem Zsuzsa egykori évfolyamtársáról azt mondta, „szakad meg a szíve” látván, hogy ebbe a csúnya történetbe keveredett, és arra kényszerül, hogy a látszólagos szabadsága mellett politikusok előtt alázatoskodjon. „Még mindig nem lenne késő kiszállni és bocsánatot kérni” – mondta Selyem Zsuzsa. A szintén nemrég alapított Független Mentorhálózatról, amiről – az alapítók szerint – tévesen feltételezik, hogy az Orbán János Dénes-féle Kft. ellenében jött létre, a meghívott úgy nyilatkozott: tagja a mentorhálózatnak, de ettől függetlenül is foglalkozott az őt megkereső fiatal tehetségekkel. A mentorhálózat létrejötte egy performatív gesztus, amivel láthatóvá válik az, amit eddig is csináltak – mondta. Az írást nem lehet tankönyvekből megtanulni, csak úgy, hogy csinálod és valaki visszajelez. Ez így volt száz évvel ezelőtt is, ezután is így lesz. A beszélgetés végén László Noémi a Selyem Zsuzsa eddig megjelent kötetei közötti összefüggést keresve visszakanyarodott arra a kérdésre, hogy mi a közös a művek címeiben, a közönségnek is megadva a válaszadás lehetőségét. Mint kiderült, kivétel nélkül kétszavas és névelő nélküli címekről van szó, de Selyem Zsuzsa szerint ez teljesen véletlen. De azért a helyes válaszért járt a könyvjutalom. Timi foter.ro/cikk lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
